NÉMI ELŐZMÉNY (ERŐSEN SZUBJEKTÍV!)

Történt pediglen mindez az arany hetvenes évek elején-közepén. A heroikus holdraszállások érdeklődés hiányában momentán megszakadtak (71-72-re az átlag amerikai tévénézők kimutathatóan nagyobb érdeklődést tanúsítottak bizonyos szappanoperák ismétlései, mint az élő űrhajósközvetítések iránt), és a NASA olyan nevetséges irányokban kezdett tovább lépegetni, mint a Mars automatikus szondák általi felderítése (aztán a Vikingek sikere után ez is nagyjából abbamaradt).

Azért mégis volt egy masszív álmodozótábor, akiket nem kissé izgattak fel a tudomány aranykorának döbbenetes víziói. Ők azok, akiket nagy általánosságban és kissé pontatlanul sci-fi-rajongókként szokás identifikálni. Hazai viszonylatban pl. ide tartoztak azok a (nagyon) fiatalok, akik hittek benne, hogy 2000-ben (ez a legközelebbi kerek szám!) már majd rakétahajtású repülő autóval fogjuk 10 másodperc alatt megtenni a Budapest - Kiskunfélegyháza utat (természetesen mindkettő döbbenetes méretű metropolisszá dagad akkorra), illetve számítógépvezérlésű rendszerek fogják gombnyomásunkra kikölteni, felnevelni, levágni, megsütni, végül automatikusan elfogyasztani a csirkét (akkor még nem hallottunk a Burger Kingről).

És ide tartoztak - mostmár világviszonylatban - azok a hihetetlen naivitással felfegyverkezett ifjúk, akik bizonyosra vették, hogy az ezredvégen már bizony minimum egy állandó holdbázissal büszkélkedhet az emberiség, és egészen biztosan elkezdjük a terjeszkedést távolabbi bolygók felé is.

A felnőttebbek persze tudták már, hogy a technika fejlődése a tudás élvezetét leszámítva majdan különféle romlásokat és katasztrófákat idéz elő. Ez a sci-fikben is megfogalmazódott (az Alfa holdbázis is többek közt erről szól), dehát gyerekfejjel kit érdekeltek az efféle finomságok.

Nos az ilyen és ehhez hasonló fiatalemberek (mint amilyen én is voltam, csak még nem tudtam róla) igényeit voltak hivatva kielégíteni az úgynevezett televíziós science fiction sorozatok.

MR. AND MRS. ANDERSON

Gerry és Sylvia Anderson brit producer-házaspár már régóta művelte ezt az ipart. Egészen a hatvanas évek elejétől az ifjúság épülésére több báb-sci-fi sorozatot producáltak, mint például a Fireball X-L5, a Stingray, vagy a Thunderbirds. Ez alatt azt kell érteni, hogy a hatvanas évek teljes vizuális effekt-arzenáljának bevetése mellett élő színészek helyett marionett-barbibabák és -dzsíájdzsók szájából hangzottak el az emberiség sorsát befolyásoló igazságok. (Később, amikor a házaspár már valódi színészekkel dolgozott, esetenként kaptak olyan kritikát, miszerint nincs igazán nagy különbség a bábukhoz képest.)

Amúgy egészen színvonalas művek voltak ezek. A kicsiny modellek formájában megvalósított gépek, külső- és belső terek megdöbbentően részletesek, és a feeling is a helyén van. Ha az ember túlteszi magát a bábuk látványából fakadó első röhögés-ingeren, egészen élvezhető műsorhoz jut.

A képek a Thunderbirds-ből vannak. Nemrégiben a hazai mozikban, majd a tékákban fellelhető volt a téma modernizált változata, élő szereplőkkel, komputer-grafikával. A siker nem volt mérhető, hiszen idehaza senki nem tudja, miről van szó.

Külföldi tévéken már fut Anderson egy másik kult-bábfilmjének, a Captain Scarlet-nek a felújítása is. Ez teljes valójában számítógéppel készül, és hát eme technika még fenálló tökéletlenségeinek köszönhetően a szereplők mozgása némileg a visszavezet bennünket a hatvanas évek bábuihoz.

UFO

Andersonék 1970-ben mutatták be első élő színészes sorozatukat UFO címmel. Mint a címből sejthető, a film hőseinek titokzatos és gonosz idegenek fenyegetését kellett elhárítaniuk földön, vízen, levegőben és - történelmi pillanat! - a Holdon székelő titkos bázisaikról. Magabiztosan kijelenthetjük, hogy ez utóbbi volt az Alfa holdbázis legelső minimálverziója (már amennyiben el tudunk tekinteni a lila hajú hölgyek által megvalósított parancsnoki lánctól).

Az UFO szintén kultfilmmé vált az idők során. Ha gyermeki szemmel láthattam volna annakidején, talán én is eképp tekintenék rá. Így azonban csak a Mrs. Anderson által a titkos tengeralattjáró hölgyszemélyzete számára tervezett rafinált neccruhák jutnak leginkább eszembe, amelyek első ránézésre teljesen átlátszóak, de valójában egyáltalán nem azok. Ezek szerepeltetése akkoriban (szexuális) forradalmi tettnek minősült, ma már senkinek nem jutna eszébe.