FŐOLDAL

A SAJTÓ CENZÚRÁZATLAN ÁLLÁSPONTJA

 

Az alábbi cikk Sarkadi László tollából született, és 1984. szeptember 22-én jelent meg a Népszavában. Ez a "harmadik eresztés" sugárzásának időszakában történt, az Űr-agy című epizód vetítése után. A cikk megjelenése után megtört az eredetileg havi rendszerességűre tervezett sugárzás. Még két rész nyögvenyelősen, több hónapos szünetekkel lement, majd végleg elnémult a bázis a tévéképernyőkön. No comment, mindenki értékelje lelkiismerete szerint.

A cikk és az infók Lord Dzsines Dzson kincsestárából származnak.

A CIKK

A HOLDBÁZIS

A sorozatoknak az a sorsuk a televízióban, hogy megismétlik őket. Az Alfa holdbázis pedig első szériájában sem aratott túl nagy sikert. Annak idején tinédzser körökben volt ugyan némi visszhangja és divatja nyomában alakult meg az Alfa pop bázis nevű klub. Ezt a kérész életű népszerűséget azonban a műfaj újszerűségének, szokatlanságának köszönhette. Most már még inkább tudjuk, hogy akkor is – saját műfaján belül is – szánalmasan együgyű volt minden epizódja.

Valahol a világűrben halad egy expedíció. Hová? Miért? Nem lehet tudni. Ott vannak és kész. Ezek után bármi is történik velük, érdektelen, hihetetlen, mert nincs ami erkölcsi alapot adjon ott tartózkodásuknak. Pedig minden baj ebből az egyszerű tényből fakad, hogy ott vannak. És ha már ott vannak, természetesen történik velük mindenféle szörnyűség: ezt nevezik jó esetben kalandnak, gyengébb esetben kínlódásnak.

A kalandok sémája meglehetősen egyszerű: találkoznak valamivel, vagy inkább valakivel és ez a találkozás életveszélyes lesz számukra. Többnyire nem emberi formájú lényekkel esik a találkozás, hanem valami „absztrak” értelemmel. Ez az ellenfél már azért sem jó, mert visszafogja a fantáziát: megfoghatatlan. Pedig ezt a műfajt, a tudományos fantasztikus játékot, a fantázia (néha kóros) burjánzása jellemzi és élteti. Mindaz ami földi (és földhöz ragadt) körülmények között nem eshetne meg, megeshet a világűr egy távoli szektorában, vagy a messzi jövőben. A mi bázisunk azonban nem csak technikájában nevetséges és elavult, hanem történetében, szereplőinek magatartásában, álpózaiban is. Feladat nélküli álhősök, akiknek nincs hitelük és akiket még sajnálni sem lehet, mert értelmetlenül teszik kockára az életüket. Elmegyógyintézeti figurák; mindegyikük hiszi valakinek magát, egy rakáson ennyi eszelős kicsit fárasztó.

Legutóbbi epizódjukban, csütörtökön a csillagközi űraggyal találkoztak „aki” hatalmába kerítvén egyik társuk tudatát, minden információt ki akart szipkázni belőlük, vagyis a nagy központi komputerből. De, hogy minek kellett ehhez nyálas pókhálófonatokkal körül fogni, majd borotvahabbal összeroppantani az egyik felderítő űrhajójukat szerencsétlen bázisbelieknek, ez nem igen derült ki. Igaz, hogy az agy fantom jóindulatú, mert először csak keresi a kapcsolatot, de szegény földiek minden hatalmasan kifejlett technikájuk ellenére sem tudnak vele összeköttetést találni. Ez a nagy világ agy mindent tud: képes behatolni az emberi értelembe, működtetni a bázis elektronikus berendezéseit, csak egyet nem tud: károsítás nélkül megszerezni az áhított adatokat. Kicsit fogyatékos lenne az értelme?

Kár lenne értekezni ennek a történetnek a kis ellentmondásain, az egésznek nagy bugyutaságain, annál is inkább, mert a tetszik - nem tetszik dilemmája fel sem vetődhet: Ez a sorozat messze alatta van az élvezhető (mit élvezhető? Az emészthető.) szintnek. Azon inkább érdemes szomorkodni, hogy miért állunk ilyen ijesztő szinten a szórakozásban, pontosabban a televíziós esti szórakoztatásban, miért kell elővenni évtizedes dobozolás után ezt a kis fogyatékos együgyűséget. Pénz híján? Igény híján? Fantázia híján? Mert ha csak a technikai kivitel szintjén maradunk is, azt kell mondanunk egyszerűen lehetetlenség, képtelenség. Olyan, mintha valaki vályogból akarna felhőkarcolót építeni. Vasárnap este a Hét műsorában láthattunk néhányat a mai digitális technika csodái közül. Csak úgy önmagáért. Minden „alap” nélkül, nem történethez kötötten, csak mint eszközt, egy gyenge kis dalocska „háttereként”. És akkor a mi bázisunk terepasztal-technika, makett és a szereplők ugyancsak papírmasé figurái mozognak úgy téve, mintha lenne valami dolguk ott, úgy téve, mintha az emberi hősies helytállásból adnának leckét a nézőknek.

Nagyon erős lehet a sci-fi irodalom népszerűsége, hogy még ilyen merényletek sem ártanak neki. (Gondolom azért az igazi rajongók nem örülnek olyan nagyon a sorozatot nézve.) Kőnig és társai idegenebbek számunkra, mint a fantom űr-agyak. Azok ugyanis nem léteznek, de az űrhajó legénysége ember formájú élőlényekből áll és a mi rokonszenvünkre apellál. Martin Landau /Kőnig parancsnok/, Barbara Bain /Helena/ és a többiek egyszerűen jobb (szerep) sorsra érdemes színészek. Nem a műfaj a tudományos-fantasztikum fogadatlan prókátorának csaptam fel, amikor sajnálkozásomnak és elégedetlenségemnek adok hangot az ALFA HOLDBÁZIS ürügyén: ennek ugyanis van közönsége. Ezt bizonyítja a nagy példányszámú magazin a Galaktika sikere, és ennek bizonyítéka a Kozmosz sorozat hatalmas olvasó tábora. Van tehát igény rá. A hazai zsenge próbálkozások bukása (A bunker, a Feladat) egyszerűen a kivitelen múlott. A zajos (ámbár néha ugyancsak kétes értékű) mozi sikerek is azt bizonyítják, hogy lenne mit kielégíteni. A csillagok háborúja, s legújabban a Jedi visszatér előtt sorba állnak az emberek. Ha pedig van ilyen igény – méghozzá tömegesen, - azt illik kielégíteni lehetőleg színvonalasan. Erre kevésbé alkalmas az Alfa Holdbázis.

Sarkadi László
Népszava
1984. szeptember 22.

FŐOLDAL