FŐOLDAL

ÉS ELÉRKEZTÜNK A FONTOS DOLGOKHOZ

Épp az UFO második szezonjának előkészületei folytak, amikor a sorozat excentrikus milliomos executive producere, Lord Lew Grade leszólt, hogy inkább egy másik sorozatot szeretne, ami bármiről is szóljon, lehetőleg NE a Földön játszódjék.

Az első lépéseknél még az UFO közvetlen folytatásában gondolkodtak, középpontban a már említett holdbázissal. Később ezt a koncepciót lassanként teljesen elvetették. A holdbázist és az összes karaktert átkeresztelték, a bázis nagyobb lett, újratervezték a környezetet a berendezéseket, egy egészen új gárdát hoztak össze a látványvilág és a speciális effektek kivitelezésére.

És ott volt természetesen a zseniális alapötlet. Meg kéne tartani a bázis motívumát, ugyanakkor egy fantasztikus, ismeretlen távolságokba vivő űrutazást kellene bemutatni. Megoldás: lőjük ki az egész Holdat úgy, ahogy van, rajta a bázissal és emberekkel. Sodródjanak tehetetlenül az űrben, a konfliktusok meg majd szembejönnek.

Mindezek eredményeképp az addig ismert legnagyobb költségvetésű sci-fi tévésorozat jött létre, amelynek sok változat után végül a nem túl fantáziadús, ellenben rövid és velős Space: 1999 címet adták.

MR. AND MRS. LANDAU

Mivel természeten az amerikai piac elsődleges célpont volt, egy-két főhőst lehetőleg Amerikában már kellőképpen ismert színészeknek kellett játszaniuk. A választás a Mission: Impossible című sorozat korai részeiben sikert sikerre halmozó Martin Landau / Barbara Bain házaspárra esett. (A sorozatot nálunk is vetítették az elmúlt években, de sajnos ezek már későbbi szezonok voltak, így e kedvelt párossal nem találkozhattunk a képernyőn, vagy legalábbis én nem vettem észre.)

A DICSŐSÉGES ELSŐ SZEZON

A szerencsésebb történelmi fejlődésű sci-fikkel ellentétben az Alfa holdbázis mindössze két szezont ért meg. Ráadásul a két szezon olyannyira eltérő, hogy gyakorlatilag különböző sorozatoknak tekinthetők.

Az első szezon igazi hardcore sci-fi. Olyan, amire nem nagyon találunk példát a televíziós sci-fik történetében. A történetek igényesek, filozofikusak, sőt néhány helyen metafizikai kérdéseket feszegetnek. A konfliktusok általában nem értelmezhetők egyszerű józan paraszti ésszel. A befejezések, bár megoldást kínálnak a konkrét veszélyhelyzetre, jóindulattal sem nevezhetők hepiendnek: a legénység rendszerint sokkos állapotban igyekszik feldolgozni, hogy mi is történt.

Mindemellett a kor leglátványosabb tévéfilmje is az Alfa. Az utolsó szögig kidolgozott részletességű űrhajók, berendezések, protokollok: az ember elhiszi (vagy elhihette akkor), hogy egy létező holdbázis valami ilyesmi lesz majdan. Addig nem látott minőségű űrcsaták (ne feledjük: még a Star Wars előtt vagyunk!), holdgravitációs jelenetek és robbanásszerű dekompressziók.

Természetesen mai szemmel nézve már nem olyan jók a special effectek, mint amilyenre emlékszünk fiatalkorunkból, sok jelenetet szokni kell, mielőtt az ő belső értékei szembetűnnének. De mindenképp megéri a türelmet.

Sajnálatos módon a szezon nem sokáig tudta hozni a szükséges nézettséget. Itt nem feltétlenül kell arra gondolni, hogy a "hülye tömegeknek" nem kellett a filozofikus sci-fi, a bukásnak éppúgy voltak egyéb szerencsétlen üzleti tényezőkből fakadó okai. Például - a kitűzött színvonal megőrzése érdekében - a szezont teljes egészében leforgatták, mielőtt az eladására kísérletet tettek volna. Az amerikai nagy országos tévéknek persze nagyon nem tetszett, hogy egyáltalán nem szólhattak bele a már kész sorozat folyásába, így nem is vették meg azt. Ekkor a stúdió üzletkötői szokatlan és gyötrelmes lépésre szánták el magukat: nyakukba vették az Egyesült Államokat, és több száz helyi adónak egyenként adták el a műsort, így próbálva némi nyereségre szert tenni.

De ez sajnos hosszú távon elégtelennek bizonyult.

A KÉTSÉGES MÁSODIK SZEZON

A sorozat megmentésére egy híres-hírhedt producert szerződtettek: Fred Freibergert. Az ő hírneve azon alapult, hogy több sorozatot sikerült már az enyészet torkából (súlyos képzavar) visszarángatnia - bizonyos változtatások árán. Például az ő nevéhez fűződik az eredeti Star Trek sorozat harmadik szezonja.

Nos ezek a bizonyos apró változtatások azok, amik miatt Freibergert sokan inkább úgy aposztrofálják, mint "Series Killer", azaz sorozat-gyilkos.

Bár akadnak rajongók, akik az Alfa második szezonjára esküsznek, kétségtelen hogy a filozofikus hangnem, a "szembesülés a nagy Ismeretlennel" attitűd úgy került kukába, hogy Freiberger tolla meg sem remegett. A rossz nyelvek szerint összesen két-három epizódot nézett meg az első szezonból, nagyjából annyit szűrve le, hogy túl sok bennük a duma.

Ugyanakkor kétségtelenül megmentette a showt még egy szezon erejéig, és hát ugye nem utolsó sorban neki köszönhetjük Mayát, a metamorf lányt (van köztünk valaki, aki nem zúgott bele annak idején?)

A második szezon főbb változtatásai:

- a sztori hardcore sci-fiből sok helyütt kifejezetten gagyi action-adventure-romance lett, a kor cheesy sci-fijeibe illő idétlen elemekkel

- a költségvetés jóval nagyobb, így a gyenge sztorikat sokszor megfelelően ellensúlyozza a látvány

- a terebélyes, panorámaablakokkal ellátott, emeletes Main Mission helyiséget felváltja a viszonylag szűkös Command Center (így könnyebb volt bekamerázni)

- berendezések, egyenruhák változtak, ahogy szokás

- Bergman professzor (Barry Morse), és a szigorú tekintetű Paul Morrow (Prentis Hancock) egyetlen nyikkanásnyi magyarázat nélkül tűnik el a sztoriból. Helyettük új karakterek lépnek életbe: Tony Verdeschi (Tony Anholt), az itáliai temperamentumú biztonsági főnök, és a molekuláris átalakulás mesternője, Maya (Catherine Schell), a bázis rezidens alienje, aki nemcsak szép, hanem - sosem találnád ki! - rendkívül okos is.

- a zene egészen új, sci-fi-ben teljesen szokatlan irányt vett

FŐOLDAL